6. Rész: Same eyes, complexion

 ~ Elena Avena Pedersoli ~ 

Van az a kissé kitekert mondás, miszerint "a remény hal meg utoljára", nos ez kizárólag abban az esetben igaz, ha a reményhalat idejekorán nem forgatják meg lisztben, sütik ki olajban, és tálalják fel vacsora gyanánt, hogy aztán egy mozdulattal úgy egyék le róla a húst, mint a macska a Tom és Jerry rajzfilmekben. Az én reményhalam per pillanat abban az állapotban vergődik, amikor nem biztos számára, hogyan fog végződni a sorsa, fejest ugorhat-e az életadó vízbe, vagy citrommal körítve foglal majd helyet egy tányéron, fehérborral leöblögetve. Belátom, hogy ez kissé morbid, vagy legalábbis szokatlan gondolat, de annak tükrében a legkevésbé sem az, hogy én most milyen helyzetben is vagyok. A Gretaval eltöltöltött közös reggeli tartalmas beszélgetéseket szült kettőnk között és olyan témákat is érintettünk amelyek felkavartak lelkileg. Éppen ezért kértem engedélyt hogy tegyek egy sétát a szabad levegőn az udvarban ami akkora hogy akár három vagy négy park is elférne benne. De ez nem is számít. A luxushoz jár. Egyedül akartam lenni és végig gondolni még egyszer utoljára a lehetőségeimet. Nem akarok itt lenni, nem akarok Gian felesége lenni, de nem akarásnak nyögés a vége és tudom hogy a sorsomat már nem én irányítom hanem Dante Salvatore és a fia Gian. - Kit látnak szemeim. Hát igaz a hír. Elena a házban. - egy régi ismerős hang zökkent ki a gondolataimból, bár ez a hang nem teljesen ugyan az mint amire emlékeztem, ahogy az arc sem ami hozzá tartozik. A hang mélyebb, a vonások férfiasabbak lettek az évek alatt. - Alberto? - mosolyogva nézek a fiatal férfire aki előttem áll. Ha az emlékeim és a megérzésem nem csal akkor ő az. Tíz éves korunk óta nem láttam őt. - Teljes életnagyságban. - tárja szét a kezeit és én most először amióta itt vagyok őszintén mosolyogva sétálok az ölelésébe. Az első ember akinek szívből örülök. - Annyira jó téged újra látni. - mondom komolyan. És közben van bennem egy érzés amit évek óta nem tapasztaltam. Tíz évesek voltunk amikor egyik napról a másikra megszűnt a kapcsolat közöttünk Dante és az apám viszálya miatt, most mégis úgy érzem mintha azóta egy perc sem telt volna el. Alberto a barátom volt és úgy érzem most is az. - Téged is. - szorosan ölel, így tudatja velem hogy a bennem felszínre törő érzések kölcsönösek. - Részvétem édesapád miatt. - enged el végül és a szemembe néz. Sokat jelent számomra hogy tudom, ő valóban sajnálja. - Köszönöm. - bólintok szomorúan. - Úgy hallom a bátyám felesége leszel. - jegyzi meg miközben én belé karolok és együtt folytatjuk a sétát a hatalmas birtokon. - Nem önszántamból. - sóhajtok fel. - Azt gondoltam. - bólogat. - Mesélj kicsit magadról. - kérem kedvesen, egyrészt mert érdekel hogyan telt az elmúlt tizennégy éve amióta nem találkoztunk, másrészt szeretném ha kicsit elterelné a gondolataimat. - Hol is kezdjem. - nevet fel. - Tanulsz még? - kérdezem kíváncsian. - Én az a fajta ember vagyok aki úgy gondolja, hogy az ember akkor sem lehet elég tanult ha élete végéig tanul, de hogy komoly választ adjak a kérdésedre, igen. A gimnáziumot Londonban kezdtem el, de Párizsban fejeztem be. Aztán Amerika több egyetemén is megfordultam. Szeretek utazni, világot látni mert az ember az utazásai során is sok mindent megtanulhat, sőt sokkal többet mint az iskolapadban. - lelkesen mesél és én szó nélkül figyelek. - Apád nem ellenezte hogy ilyen sokat vagy távol? - kérdezem kíváncsian. - Az apám ki nem állhat engem, örül ha nem kell látnia. - nevet fel, úgy tűnik nem nagyon érdekli hogy az apja hogyan vélekedik róla, de nem tudom a felszín alatt is így van e. - Nem értem Dante miért ilyen veled. - jegyzem meg halkan, hiszen már korábban nekem is említette hogy számára Alberto a szégyenfoltja. - Mert egy hatalommániás barom. És mert nem képes elfogadni ha valaki nem úgy gondolkodik ahogy ő. Engem soha nem érdekelt a maffia, nem vonz hogy bűnöző legyek és hatalomra sem vágyok. Nem tudott úgy a maga képére formálni ahogy Giant. Szerintem ezért nem bír engem elviselni. Én többet várok az életemtől mint ő. - vonja meg a vállát és én csodálattal nézek rá. Hihetetlen hogy milyen erős akaratú, szabad, okos férfi lett belőle. Kicsit irigylem is, amiért ő el tudott szakadni a gyökereitől. - Most is csak egy hétre jöttem haza. Anya miatt leginkább, mert ő hiányol egyedül a családból. - teszi hozzá. - Gianal sem vagy jóban? - újabb kérdés szalad ki a számon de nem akarok tolakodó lenni. - Viccelsz? - nevet fel ismét. - Gian ugyanolyan mint apa. Egy seggfej. - mondja komolyan. - Nem nyugtattál meg. - utalok arra hogy a bátyja lesz a férjem, de eddig semmi jót nem hallottam róla. - Sajnálom El. Nem szokásom hazudni, most sem szeretnék neked csak azért hogy most jobban érezd magad, idővel úgy is kiismered őt. - mondja miközben rám néz. Hálás vagyok neki, hogy nem próbál meg hamis jövőképet belém beszélni. Én is sejtettem hogy Gian hasonló személyiség mint az apja Dante. - És neked van barátnőd? - váltok hirtelen kicsit vidámabb témára. - Természetesen van. Már négy éve. - feleli büszkén, a tekintetében pedig valami megmagyarázhatatlan tűz villan ahogy a barátnője kerül szóba. - Szerelmes vagy. - mondom ki a nyilvánvalót. - Minek tagadjam. - nevet fel. - Hogy hívják? - kíváncsiskodok tovább. Tudni akarom ki rabolta el a szívét az én régi jó barátomnak. - Blaise Darcey. Francia lány. Párizsban ismertem meg. Ő egyszerűen tökéletes. - mosolyogva mesél és ettől nekem is jó kedvem támad. - Ismeri a családod? - érdeklődök tovább. - Dehogy. És soha nem is fogja. Blaise csodálatosan ártatlan lélek, nem ronthatja meg az én családom sötétsége. Úgy tudja hogy nem élnek már a szüleim és nincs testvérem. Így a legjobb. - vonja meg a vállát. - Megértelek, hidd el. - bólogatok. Alberto annyira más mint a családja többi férfi tagja, annyira kedves és ahogy szereti a lányt, elbűvöl. - Azt kívánom neked Alberto hogy legyél nagyon boldog és mindig maradj ilyen amilyen most vagy. - nézek fel rá és őszintén beszélek. - A legszebb életet kívánom neked. - suttogom miközben átölelem őt. - Elena! - egy mély hang kiáltása vonja el a figyelmünket és a hang mellé megjelenik Gian. A tekintete dühtől izzik és felénk tart...