1. Rész: If I just let go

 ~ Elena Avena Pedersoli ~ 

A temetőbe vezető út alatt megkértem Alexet hogy ne beszéljen hozzám, szerettem volna ha nem próbál meg senki sem vígasztalni és nem volt szükségem arra hogy bárki erőt öntsön belém. A gondolataimba akartam veszni, hogy rendet tegyek a fejemben és a lelkemben is. Az apám halála és a nővérem árulása után, még annyira sem tűnhetek sebezhetőnek a többi család előtt. Tudom hogy mind ott lesznek hogy képletesen tiszteletüket tegyék a Főnök temetésén. Mind hazug, féltek az apámtól, tisztelték őt de hogy most egy sem gyászolja abban biztos vagyok. A következő dolog pedig ami elszomorít az a tudat hogy én vagyok az egyetlen aki igazi könnyeket ejt és igazi gyászt él át, az apám halála miatt. Én igazán szerettem őt, én tiszteltem őt és jobban hiányzik mint arra felkészültem. - Megérkeztünk. - Alex parkol le, több száz kocsi van már a helyszínen és úgy van ahogy sejtettem. Az összes család és a szervezet minden tagja jelen van. - Rengetegen eljöttek. - jegyzi meg halkan. - Látod ezt a sok embert Alex? - kérdezem kicsit közelebb hajolva hozzá, amire ő bólint. - Az ő jelenlétük semmit nem számít, érted? Képmutatás és hatalomfelmérés ami ide hozta őket. - mondom komolyan. - Csak a saját szemükkel akarják látni hogy a vezérük elbukott és mint az éhező keselyűk, lakmározni akarnak a maradványokból. A hatalmat akarja mind. - teszem hozzá halkan. Alex nem szól egy szót sem, de tudom és látom rajta hogy ezzel ő is tisztában van. Felteszem a fekete napszemüvegem és kilépek az autóból. Magabiztos, határozott lépésekkel indulok meg a sírhoz. Nem akarom hogy elveszettnek tűnjek, mégha a lelkem mélyén az is vagyok. - Elena. - szólít meg az a személy akit jelenleg a hátam közepére sem kívánok, még sem engedhetem meg magamnak hogy ezt a tudtára is adjam. - Dante. - fordulok az említett felé. - Köszönöm hogy eljöttél. - mondom hazug kedvesség mögé bújtatva a megvetésem. - Ez természetes, az apád jó barátom volt. - jegyzi meg halkan, úgy tesz mint akit megvisel a barátja halála, de az igazság az hogy már évek óta erre várt. Ez a legborzalmasabb az egészben. - Kérlek Dante. Tisztelj meg azzal hogy nem próbálsz ámítani a hazugságaiddal. - hajolok közelebb hozzá és szinte suttogva kérem őt, nem akarom hogy más is hallja mit beszélünk. - Elena. - meglepetten néz rám, de aztán kilép a szerepéből és a tekintete megváltozik. Előjön az igazi Dante, akit én ismerek. Ő volt apám gyerekkori barátja, minden csínyben együtt voltak. Aztán a felnőtt élet mást hozott számukra. Apa mint a Pedersoli család legidősebb fia, átvette a szervezet vezetését az ő apjától. Dante pedig irigyelte őt ezért. Akkor ott megromlott a barátságuk és Dante azóta várja hogy lehetősége legyen hatalomra lépni. - A nővéred nem jött el? - kérdezi kíváncsian. - Holnap elutazik. - vonom meg a vállam. - És mikor jön vissza? - újabb kérdés. - Nem jön vissza. - felelek halkan. - Nem apád temetésén akarok üzletről beszélni, de a nővéred ugye tisztában van azzal hogy ami apádé volt az a szervezetet illeti és majd az új vezetőt. - Dante közli amit eddig én nem tudtam. - Holnap lesz a végrendelet felolvasása. Mind a ketten azzal távozunk amit apa ránk hagyott. Te pedig szabadon elfoglalhatod a szervezet vezetői székét. Úgy is erre vágysz. - mondom komolyan. - Ez nem így működik Elena. - szembe fordul velem és ő is halkan kezd el beszélni. - Mivel a nővéred volt apád legidősebb gyermeke és nyilván ő örököl mindent, nem mehet el. A szervezet egyik alapító családja a Pedersoli. Nem lehet csak úgy hátat fordítani több mint százhatvan éves múltnak. - a hangja komoly és értem mire akar kitérni. - Mit vártok Tinától? - kérdezem, hiszen a maffia veszélyes dolog és bár a nővérem gyűlöl engem, én aggódok érte. - Mivel apád fiú utód nélkül halt meg, így a lányának férjhez kell mennie egy másik alapító család tagjához és az aki a férje lesz, veszi át apád helyét. - közli és én nem tudok megszólalni. - Ez...- hebegem. - Ezt nem én találtam ki. - csóválja a fejét. - A szervezetünk alapító családjainak a fejei. - teszi hozzá. - Szóval te is. - mutatok rá a valóságra. - De tudod vicces, mert te nős vagy. Megint lecsúszol a trónról. - mosolyodok el gúnyosan. - A fiamnak szánom azt a trónt. - feleli. - Alberto? - kérdezem meglepetten. Amikor apa és Dante még jóbarátok voltak sűrűn összejárt a két család és én sokat játszottam Dante fiával, Albertoval aki egyidős velem. De miután a két család között megromlott a viszony, mi is elszakadtunk egymástól. - Micsoda? - nevet fel aztán észreveszi hol is vagyunk és elhallgat. - Alberto a szégyenfoltom. Én a másik fiamról beszélek, Gianmarco, érett, fiatal, harminc éves férfi. Tökéletes választás a nővérednek. - próbál meggyőzni arról hogy mennyire jó dolog is az amit most felvázol nekem. Emlékszem Gianra. Amikor mi Albertoval tíz évesen még játszottunk ő már tizenhat volt és a felnőttek asztalánál ült a férfiak körében. Azóta is hallottam róla egy két dolgot, nem lett belőle éppen jó ember de mit is várhat az ember valakitől aki Dante fia. Bár ott van Alberto, ő mindig kedves és figyelmes volt. - Nem hiszem hogy Tina férjhez akar menni. - vonom meg a vállam. - És nem a középkorban vagyunk hogy kényszerből házasodjon. - teszem hozzá. - Nincs választása, ha csak nem akar meghalni. Az egyetlen módja annak hogy a Pedersoli család kilépjen a maffiából ha kihal a család. - egyenesen a szemembe néz és még a szemüvegemen keresztül is látom, komolyan gondolja minden szavát. - Ezt azt hiszem nem az én problémám. Beszéld meg Tinával. - zárom le végül a témát. Nem akarok többet hallani és ahogy a nővérem a poklot kívánta nekem, most valahogy úgy tűnik, ellenkezőleg sül el a kívánsága és ő lesz az aki benne ragad ebben az életben. Dante nem szól többet és én elsétálok tőle. Rövidesen pedig megkezdődik a szertartás, ami túl hosszú ahhoz hogy én alaposan végig nézzek az összegyűlteken a szemüvegemen keresztül. Itt van Gian is aki az apjával sustorog, nem hallom de tudom hogy miről. És persze a többi család vezetője is első sorban nézi ahogy az apámat eltemetik. Lorenzo Bianchi aki még idős kora ellenére is a családja képviselője, Mario Rossi aki csak két éve vette át az apja helyét és alig múlt el húsz éves, Stefano Borelli aki apával lehet egykorú és végül Christian Cassetti, talán ő az egyetlen a családok vezetői közül aki riválisa lehet Giannak. Csak ők ketten nőtlenek és vannak abban a korban hogy elvegyék a nővérem. - Hát itt van annak a féregnek a temetése. - a nővérem üvöltözése zökkent ki a gondolataimból és ahogy a felénk érkező részeg testvéremre pillantok elönt a düh. - Végre eljött ez a gyönyörű nap. - nevet és egy félig üres vodkás üveget lóbál a kezében ami felteszem már nem az első ma neki. - Tina, azonnal hagyd ezt abba. Ne rendezz jelenetet. - felé indulok és próbálom csitítani de sikertelenül. Tovább műsorozik a több száz egybegyűlt előtt. - Ezt akartad nem? Hogy eljöjjek. - néz rám Tina majd a virágokkal körbe rakott koporsót kezdi el vodkával locsolni. - Van valakinél gyufa? Had égjen itt is ne csak a pokolban. - alig áll a lábán. - Azt mondtam hagyd abba. - kiáltok rá és elé lépve kirántom a kezéből az üveget. - Apuci kis hercegnője. A kis ribanc. - egyenesen rám néz és az én kezem ismét az arcán csattan. - Apa jól mondta. Szégyen vagy a családunk nevén. - mondom ki kíméletlenül és tudom hogy ezzel fájdalmat okozok neki. - Alex vidd haza. - intek a sofőrömnek aki azonnal cselekszik is és bár Tina erősen ellenkezik, Alexnak sikerül elcipelnie a tömegből. Mindenki engem néz és én ezt gyűlölöm. - Üdv a Pedersoli családban. Ezek után házasodjon be hozzánk bárki. - sétálok el. Az egyetlen vígaszom hogy én már elbúcsúztam apától és a szívemben mindig szeretettel őrzöm majd az emlékét, így nincs szükségem erre a képmutató temetésre....