Prológus

~ Elena Avena Pedersoli ~ 

Gyermekként mindent másképpen lát az ember, mint felnőtt fejjel. Rácsodálkozásunk az élet apró örömeire, egy percig sem kételkedünk abban, hogy csakis rossz dolgok vannak a világban, valahogyan a jóra koncentrálunk és ezt is vetítjük a környezetünk felé. Megbízunk a felnőttekben, elhisszük, ha valamit állítanak, sosem kételkedünk bennük. Meglátjuk a könnyebb és kreatívabb oldalát a fejlődésnek, játékosan tanulunk és tapasztalunk is, és ami talán a legfontosabb, hogy nincs bennünk félsz. Nem ismerjük a rettegés fogalmát, megéljük a jelent, ahogyan máskor nem, és tényleg csodálatosnak véljük a hétköznapokat, mert azok is. Felnőttként mindezekről könnyű elfeledkezni, mert jönnek a gondok, megízleljük a sötét oldalt is, megváltoznak a prioritások és a gyermeki énünket egy másik zugba száműzzük. Még olykor figyelünk rá, előreengedjük, de aztán a csalódások, a félelem másféle táptalajt ad a gyermeki naivitásunknak, és már nem tudunk úgy bízni az embertársainkban, mint azelőtt. A legszorosabb viszonyt a szüleinkkel ápoljuk, tőlük várjuk a biztonságot, a szeretet átadását, nekem az apám volt az aki biztosította számomra a biztonságot, szeretetet és törődést. Gyerekként hősnek láttam őt, de ahogy felnőttem rájöttem milyen családba is születtem és hogy ki is az én apám, Alfonzo Pedersoli. Tizenhárom éves voltam amikor először találkoztam a maffia fogalmával és azzal hogy tulajdonképpen az apám az aki mindennek a feje. Azt hiszem akkor ért véget igazán a gyerekkorom, viszont az apám iránt érzett szeretetem és tiszteletem soha nem múlt el, ez annak is köszönhető hogy neki mindig én voltam a kishercegnője. Anyámmal és a nővéremmel nem volt túl szoros a kapcsolatom, anya tiz éves koromban halt meg, a nővérem Valentina, pedig mindig gyűlölte apát és féltékeny volt rám pedig hat évvel idősebb mint én. Nőként felnőni az olasz maffia kellős közepén nem volt könnyű, de most huszonnégy évesen az eddigi nehézségek után egy még nagyobbal kell szembenéznünk. Apa meghalt és utána csak a nővérem és én maradtam. Mint említettem nőként az olasz maffiában nem könnyű, soha nem is volt az, most viszont hogy apa meghalt valakinek át kell vennie a szervezet vezetését és jogaink alapján a nővérem lenne az aki követi őt a sorban, de tudom hogy a többi család a Salvatore, Cassetti, Borelli, Rossi és a Bianchik, a szervezet tagjai, minden erejükkel azon lesznek hogy közülük kerüljön ki a következő főnök, aki persze szerintük csak férfi lehet. Főleg Dante Salvatore az akitől a leginkább tartok, ő apám legjobb barátja volt amíg a féltékenysége közéjük nem állt. Aljas, számító gazember. - Elena! - Alex kopogása szakít ki a gondolataimból. - Gyere! - szólok ki. Ő a sofőröm, testőröm és bizalmasom egy személyben. - Indulhatunk a temetésre? - kérdezi halkan. Még csak öt nap telt el apa halála óta és ma végső búcsút veszünk tőle. - Igen. Tina elkészült? - kérdezem miközben magamhoz veszem a fekete kabátom és a táskám. - Azt mondta hogy ő nem jön. - Alex lesüti a szemeit, tudja hogy amit mond az engem feldühít. - Mi az hogy nem jön? Az apánkat temetjük, a kurva életbe. - indulatosan indulok meg a nővérem szobája felé. Tina és apa kapcsolata mindig rossz volt ezt nem is vitatom, de a végtisztelet megjár neki és ha kell a hajánál fogva fogom a temetésre cipelni a nővérem. - Tina. - kopogás nélkül rontok be a szobájába. Ő a fésülködő asztal előtt ül és a haját fésüli, majd egy vodkás üveget emel a szájához és belekortyol. - Mit művelsz? - vonom kérdőre mérgesen. - Pezsgő nem volt itthon, különben azzal ünnepelnék. - mosolyodik el. Már enyhén ittas. - Ünnepelni? Téged boldoggá tesz hogy apa meghalt? - kérdezem már könnyes szemekkel nézve a testvéremre. - Ha tudnád mennyire. - felpattan és szembe fordul velem. - Egy rohadt szemétláda volt és most hogy meghalt én szabad nő lehetek. - vágja a szemembe majd ismét a vodkásüveget húzza meg. - Eddig is szabad voltál. - jegyzem meg. - Nem. - kiált fel. - Amikor megszülettem kibaszott nagy csalódás voltam neki, mert nem fiúnak születtem. És ezért nem is volt rest minden nap büntetni engem és anyát is. - egyre inkább kezd kiborulni és a szavak ömlenek belőle. - Persze téged imádott. - gyűlölettel néz rám. - Anya halála után teljesen egyedül maradtam és kértem őt számtalanszor hogy engedjen el felfedezni a világot, hogy külföldön tanulhassak, ne itt rohadjak meg olaszországban, de nem mindig nemet mondott. Harminc éves vagyok Elena és még nem jártam sehol csak Palermóban. - ismét iszik az üvegből. Fáj amit mond, mert tudom hogy igaza van, vele apa mindig máshogy bánt. - El akarsz menni? - kérdezem fojtott hangon. - Nem Elena, én el is fogok menni, nem csak akarok, meg is teszem. - visszaül az asztalka elé és ismét a haját kezdi fésülgetni. - Te vagy az idősebb, te kerülhetsz apa helyére. - mondom halkan, de ő gúnyosan nevetni kezd. - Ne legyél már ennyire kibaszott idióta, Elena. Soha nem hagyják hogy egy nő dirigáljon nekik. És tudod mit? - felém pillant. - Nem is akarok ebben a szarban benne lenni. - jelenti ki határozottan és tudom hogy ha ő elmegy akkor én teljesen egyedül maradok, akkor pedig esélyem sem lesz a többi család ellen. - Megvárom a holnapi végrendelet felolvasást, mert a pénzre szükségem lesz. Aztán többet engem nem látsz. - sóhajt fel és ismét feláll. - Egyedül hagysz? - kérdezem, elárulva érzem magam és a tudat hogy ha Tina elmegy én egyedül maradok a világgal szemben, megrémít. - Az sem érdekel ha a pokolban rohadsz meg az apánkal együtt. - egyenesen a szemembe mondja a kegyetlen szavait. A szívem hevesen ver, fáj ezt hallanom, hogy a saját testvérem gyűlöl engem valami olyan dolog miatt amiről én soha nem tehettem. Könnyes szemekkel nézek rá, ugyanakkor dühös is vagyok, ezért önkéntelenül lendül a kezem ami végül az arcán csattan. - Éppen olyan vagy mint ő. - megvetően néz rám, miközben egyik kezét az arcára simítja oda ahol az imént megütöttem. - Most pedig..- az órájára pillant majd ismét rám. - El ne késs apuci temetéséről. - mutat az ajtó felé, ezzel kidob a szobájából. - A szavaid amiket hozzám intéztél az elmúlt pár percben, inkább azt bizonyítja hogy te kegyetlenebb vagy mint bárki más akit valaha ismertem. - mondom neki miközben az ajtó felé lépkedek. - Mivel apa szívrohamban meghalt és te kurvára egyedül maradtál egy olyan világban ahol a maffia az úr és ahol már senki nem tud téged megvédeni, tartok tőle hogy rosszabb is vár még rád. - szól utánam, de erre én már nem reagálok. Tudom hogy igaza van. Tudom hogy kiszolgáltatott és könnyű célpont lettem. De apa kemény nőnek nevelt, aki mindent átvészel és hiszek magamban annyira hogy tudjam, képes leszek megvédeni apa emlékét és a saját életemet is...