3. Rész: I've got nothing to lose

 ~ Elena Avena Pedersoli ~ 

Este miután a hatalmas ház teljesen üressé vált, félve feküdtem le aludni. A fejemben csak az járt hogy én most tényleg csak magamra számíthatok, persze Alex itt maradt de az nem ugyan az mintha egy szerető család, vagy egy testvér állna mellettem a nehéz időkben. Tina el sem köszönt, utolsó szavaival is a végrendelet felolvasásakor engem becsmérelt és ha akkor nem is mutattam, fájt minden szava, de leginkább az hogy gyűlöl engem valamiért amit nem követtem el soha. Én nem bántottam őt, egyetlen bűnöm hogy apa engem szeretett de őt nem. De miért én tehetek erről?! Miért engem büntetett az árulásával?! Tettem fel magamnak a kérdést megannyiszor, míg végül a kimerültségem álomba sodort. Valamikor az éjszaka kellős közepén azonban robbanás hangjára riadok fel. Felülök az ágyamon de először azt gondolom hogy csak egy rossz álom volt az ami felzavart. Majd ismételten egy robbanás hangja töri meg a csendet, s pár lövés is eldördül. Azonnal felpattanok s kinézek az ablakon, de az udvar zavartalan, már amennyit a korom sötétben ki tudok venni belőle. Ismétlődnek a hangok, én pedig ijedten, hevesen verdeső szívvel sietek az ágyam mellett álló éjjeliszekrényhez és veszem magamhoz a kis pisztolyom amit még apa adott nekem amikor tizennyolc lettem. Soha nem használtam sem ezt sem más fegyvert és bízom benne hogy ma este sem kerül rá sor. De ha kell tudom használni, ennyit legalább megtanultam. Gyorsan belebújok a tornacipőmbe amivel nevetséges látványt nyújthatok tekintve hogy felül egy selyem hálóing és egy hozzá illő szintén selyem köntöst viselek, ami alig ér le a térdemig. - Elena! - hallom Alex hangját a folyosóról. - Alex. Mi történik itt? - pillantok ki de ő már lök is vissza a szobába és becsukja mögöttünk az ajtót. A szobában sötét van, csak a hold fénye engedi meg hogy lássuk legalább egymás körvonalait. - Css! - kezét a számra tapasztja amikor a folyosóról futások, kemény léptek hangja hallatszik be. Várunk amíg elhaladnak és csak azután enged el. - Fegyveresek törtek be. Biztos megtudták hogy egyedül maradtál. - suttogja. - De kik ezek? Mit akarnak? - kérdezem rémülten. - Valószínüleg az egyik család emberei akik nem akarják hogy egy Salvatore vagy egy Cassetti kerüljön a vezetői székbe. - közli és én így már sejtem is hogy miért jöttek. - Meg akarnak ölni? - csuklik el a hangom, Alex nem felel de a tekintete elárulja hogy így van. - Ha tippelnem kellene én azt mondom hogy ezek itt Stefano emberei. - még mindig halkan beszél de értem a szavait. - Mihez kezdünk most? - teszem fel a nagy kérdést, de mielőtt Alex válaszolhatna lövések hangja szűrődik be a ház több pontjárol is. - Ha mi itt vagyunk kikre lőnek? - nézek fel a védelmezőmre. - Maradj itt. Körülnézek. - utasít. - Bújj el. - kéri kedvesen, de a tekintete félelmet tükröz. - Alex ne menj, veszélyes. - könyörgök neki. - Bújj el és maradj csendben. - utasít ismét majd kilép az ajtón és én egyedül maradok a sötét szobában ami most még ijesztőbb mint eddig valaha. A lövések hangja egyre sűrűsödik és egyre hangosabb. Közelednek. Először az ágyam alá akarok bújni, de tudom hogy ha akarnak megtalálnak. A fegyveremet szorongatva várok pár percet majd úgy döntök hogy én is elhagyom a szobát. A folyosón is sötétség uralkodik. Egy sarok takarásából kipillantok a földszintre ahol legalább harminc férfi fegyverekkel kőröz, lőnek majd ismét csend. Nem kell sok idő ahhoz hogy rájöjjek, itt két család csatázik. - Hát itt vagy. - ránt vissza hirtelen egy férfi és én ijedtemben elejtem a fegyverem. - Könnyű célpont vagy. - suttogja és a földre lök majd a kezében tartott fegyverét rám fogja. Én háttal kúszok a földön előle, de ez csupán gyenge próbálkozás a részemről. - Hagyjon békén. Nem csináltam semmit. - nézek rá fel rettegve és már a könnyeim is szabad utat törtek maguknak. - Kussolj kurva. - kiált rám majd meghúzza a ravaszt ám a lövést elvéti de így is súrolja a vállam a golyó. Felkiáltok és a sérülésemhez kapom a kezem ahol már a vérem szivárog. Nem mély a seb ezt azonnal tudom. - Stefano a legbalfaszabb emberét küldte? - szólal meg egy mély, magabiztos hang mögöttem és mire felé kapom a tekintetem újabb lövés dördül el, a korábbi támadóm pedig holtan terül el mellettem. - Úristen. Úristen. - sikitozok sokkos állapotban és zokogva pislogok a halott férfire. - Fogd már be. - a megmentőm emel fel a földről és azonnal befogja egyik kezével a szám. - Azt akarod hogy még egy balfasz megtaláljon? - kérdezi suttogva. - Hmmm. - rázom a fejem nemleges választ adva így végül elenged és én meg tudok fordulni hogy lássam őt. Amikor felnézek a magas, sötét hajú férfire, ismerősnek tűnik, de kell pár másodperc mire rájövök hogy ki is ő. - Gian? - hebegem szinte hang nélkül. - Igen. - bólint majd alaposan végig néz rajtam. - Egyedi a stílusod. - vigyorodik el, a hálóing és tornacipő kombómra utalva. - Itt van a lány. Megtaláltam. - kiált a folyosó végéről egy férfi a többieknek ezzel magára vonva a mi figyelmünket is. - Maradj mögöttem. - Gian ránt maga mögé és én teszem is amit mond. Kettőt lő a plafonba, azt hiszem így jelez a saját embereinek akik még az előtt megjelennek hogy Stefano emberei felérnének az emeletre. - Meg akarsz halni? - kérdezi a férfi aki az imént ránk talált, Giannak címezve a szavait. - Nem. De te megfogsz. - Gian ráfogja a fegyvert és meg is húzza a ravaszt. Szemrebbenés nélkül öl és ez engem megrémít, most mégis ő az egyetlen aki úgy tűnik segíteni tud nekem ezért nem állok ellen neki. - Maradj mögöttem és ne maradj le. - utasít, amire én csak bizonytalanul bólintok. Látom rajta hogy nem bízik abban hogy képes leszek vele tartani a tempót ezért végül egyik kezével megragadja az enyémet és összekulcsolja az ujjainkat hogy véletlenül se tudjak elszakadni tőle, míg a másikban a fegyverét tartja. Szívem a torkomban dobban, a fülem sípol, s csak a folytonos fegyverek hangját hallom miközben végig haladunk a folyosón. A lépcsőn a fokokat kettesével vesszük, Gian mellettem olykor hátrafelé is pillant, de a fegyvert biztosan tartja a kezei között. Amikor leérünk  sietve megyünk tovább a hátsó kijárat felé de én elesek. - Ne most szerencsétlenkedj. - szól rám Gian és felránt a földről. Ideges, feszült. Talán most ebben a pillanatban még ő sem biztos abban hogy kijutunk innen élve. Körbenéz, majd a kezével az arcához nyúl, s a szája elé helyezi a mutatóujját, jelezve, hogy maradjak csendben. Még levegőt is elfelejtek venni, egy helyben megállok, míg kijjebb nyitja az ajtót ami a konyhába vezet, s a kezét kinyújtva a fegyverrel céloz, majd egy golyó el is hagyja azt. Kezemet a szám elé kapom, de megmarkolom a kezét, s futólépésekben követni kezdem tovább. A hevesen verdeső szívem a mellkasom közepén, már hangosabb ütemekkel áraszt el, mint a beszűrődő hangos lövések. A fülem sípol, s Giantól még egy lépést sem teszek, szinte már rátapadva haladok mellette. Egyik helyiségből a másikba haladunk át, míg mögöttünk egyre több fegyver dörrenés hangja vonja magára a figyelmünket. Gian bal kezével az enyémét ragadja meg, szoros marokkal fog, míg jobbjában a fegyver pihen. Ha azt mondom, hogy a halálfélelem tisztán él bennem, akkor azt hiszem, kellő finomsággal fejezem ki magam. Hirtelen egy helyiségbe ránt be, amelynek az ajtaját be is csukja, s bezárja. Kapkodom a levegőt, így próbálom levegő felvételére ösztönözni a tüdőmet. Lábdobogások hangja közeleg, én pedig halálra várva nézek Gianre, akinek a feje, körbe-körbe jár, a kiutat keresve. Még mindig kapkodom a levegőt, s szinte mindenhova követem Gian tekintetét. - Bújj el. Mindjárt visszajövök. - suttogja de én görcsösen fogom a kezét. - Ne hagyj itt. - kérem rémülten. - Visszajövök Elena. - lefejti magáról a kezem majd kilép az ajtón és én ismét egyedül maradok egy sötét helységben, reszketve és rettegve. A percek melyeket a sötét kis helységben egyedül töltök a bizonytalanságban, óráknak tűnnek. A szívem még mindig hevesen ver és levegőért kapkodok, miközben még a kikívánkozó könnyeimet is minden erőmmel azon vagyok hogy elfojtsam. Nem most van itt az ideje annak hogy sírjak, mert ha engedek ennek az érzésnek félek hogy meghall valaki és rám talál. Lekuporodok az egyik sarokban és magam elé húzom a lábaimat amiket végül át is ölelek. Fejem a térdeimre hajom és várok. A percek peregnek és én már kezdek attól tartani hogy Gian nem jön vissza értem, majd egyszer csak a lövések beszűrődő hangja abba marad. A fegyverek elhallgatnak. Próbálok megnyugodni mégis felsikítok amikor hirtelen kinyílik az ajtó. - Én vagyok az. - Gian guggol le elém. - Visszajöttél. - hebegem de többet már nem tudok mondani, az erő most száll ki végleg belőlem és én ájúltan dőlök Gian ölébe.