35. Rész: Nothing Left To Say

~ Gianmarco Salvatore ~ 

Őszintének lenni az egyik legkeményebb feladat az életben. A világra való jövetelünk után még abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mindent az igényeink és a gyermeki naivságunk miatt művelünk. Nincs bennünk rossz szándék, nem tudjuk egy-egy szónak mi a jelentése, csak azt mondjuk ki, amit érzünk. Nem kertelünk, csakis az igazságra hagyatkozunk, mert ez egy veleszületett tulajdonság. Az évek múlásával először a szüleink mintáját tanuljuk el, ha valami nem tetszik nekik, vagy csak szimplán a jó viselkedést várják el tőlünk, akkor hazudnak nekünk. Az óvodában megismerjük a legkisebb közösség fogalmát a család után, ahol otthonosan mozoghatunk. Meglátjuk, hogy amíg mi verekszünk, vagy visszabeszélünk, nem kapunk jutalmat, ellenben, ha úgy teszünk „mintha jók lennénk”, akkor be tudjuk csapni a környezetünket. Hamar belesimulunk az új elvárásokba és mire iskolába megyünk, észre se vesszük, hogy az életünk részévé vált a hazugság. A leghétköznapibb fogalommá növi ki magát, nem kutatjuk az okokat, hogy mit és miért mondtunk, ha azzal örömet szerzünk a másiknak, megúszunk egy büntetést, vagy éppen emiatt kapjuk meg álmaink játékát. Befolyásolhatóvá válunk, és manipulatívvá lépünk elő. Fejleszthető tulajdonság, uralhatjuk vele a környezetünket, anélkül, hogy nagyobb kárt tennénk. A füllentésekkel még magunkat is képesek vagyunk becsapni…hiszen, aminek nincsenek következményei az nem is fájhat. Felnőtt életünkre értjük csak meg igazán, hogy hazudni bűn, néha a túlélés záloga, de hosszú távon semmi jó nem kamatoztatható belőle. Elhitetni saját magunkkal, hogy minden rendben lesz a legnagyobb bűn, mert leélni úgy egy életet, ahol nem vagyunk boldogok, annál nagyobb vétséget nem is követhetnénk el saját magunkkal szemben. Az első dolog, amit meg kell érteni, hogy egyedül vagyunk. Az életünk fontosabb szakaszaiban nem áll mellettünk senki, a szülőcsatornán keresztül is egyedül kellett végigmennünk, ahogyan akkor is egyedül leszünk, ha a szívünk utolsót dobban. Az életünknek van egy meghatározott eleje és vége, e között dönthetjük el, hogy mit kezdünk a ránk szabott idővel. Élhetünk egy illúzióban, vagy felvállaljuk, sőt kockáztatjuk a biztosat azért, hogy elérjük a vágyott állapotot. Hazugság lenne, ha nem lenne ilyesmi, ugye? Én is vágytam nőre, feleségre, családra…és igen bevallom, hogy megvannak a magam keresztjei is, de törekedtem rá, hogy nyílt lapokkal játsszak azokban a kérdésekben, ahol az én boldogságom a tét. Az önzőség nem hátrány, meg kell tanulni annak lenni, hogy olyan életünk legyen amilyet mi akatunk. Az élet nem arról szól, hogy feláldozzuk a lelkünket és a testünket egy másik emberért. Én mégis megtenném egyetlen egy emberért, az egyetlen nőért aki elrabolta a szívem, akit nem tudok kiverni a fejemből és az nem más mint ő, Elena. Életem szerelme, az egyetlen aki valaha érdekelt, a feleségem. Megannyi gondolat cikázik át a fejemen, miközben a zuhany alatt állok, és megpróbálom rendszerezni a tegnap este történteket. Nagy nehezen sikerült megtalálnom Elenat, de ahogy sejtettem is, mindent tud és most gyűlöl, persze teljes joggal. De az a csók...az a csók amit annak a féregnek adott a szemem láttára, nem tudom kiverni a fejemből. Hazudtam neki sok mindenben korábban, de egyben soha és az a szerelem amit iránta érzek. Csak ő létezik a számomra és azt hittem hogy ő is szeret, de Alex és ő egy hét leforgása alatt szemmel láthatóan közelebb kerültek egymáshoz mint kellett volna. Jelenleg három dolog foglalkoztat, az első hogy Elena szerelmét visszanyerjem, a második hogy a szervezetben zúgolódókat kiírtsam hogy eszükbe sem jusson ellenem lázadni és három, hogy megtaláljam Alexet és saját kezemmel öljem meg, már nem csak azért mert sokat tud, hanem azért is mert szemet vetett Elenára, elvette őt tőlem, az én Elenámat. Fogalma sincs még annak a kis senkinek hogy mi vár rá. Csak kerüljön a kezeim közé. Dühösen csapom ki a zuhanykabin ajtaját és miután kilépek rajta, a derekam köré csavarok egy fehér törölközőt és a hálószobába indulok, ahol Elena már felöltözve az ágyon ül. - Újra Palermóban vagyunk, a mi otthonunkban. - jegyzem meg miközben a szekrényemhez lépek. - Otthon? - kérdez vissza gúnyosan. - Akarod mondani börtön, ugye? - teszi hozzá hasonló hangnemben. - Megszöktél Elena, elhagytál. Mostantól jobban vigyázok majd rád. - vonom meg a vállam. - Gyűlöllek Gian. - pattan fel hirtelen az ágyról. - És várom a napot hogy vagy így vagy úgy de megszabaduljak tőled. - egyenesen a szemembe nézve beszél. - Csak ugyan? - ragadom meg a jobb kezét és magamhoz rántom. - Vázold fel a vagy így és a vagy úgy opciókat. - nézek le rá és nem engedem el. - Vagy elengedsz magadtól, vagy megvárom amíg özveggyé tesz valaki. - ideges miközben beszél de a tekintete elárulja őt, ott van még benne irántam a szerelem is. - A halálomat akarod? - kérdezem halkan, bevallom fáj ezt hallani a szájából, mert én az életemet adnám érte. - Másra sem vágyom jobban. - köpi a szavakat az arcomba. - Szeretlek Elena. - mondom ki hirtelen és ő meglepődik és egy pillanatra szavakat sem talál, mintha eddig nem hallotta volna tőlem ezt a szót. - Szeretlek. - ismétlem meg. - Az a te problémád ha valóban így van egyáltalán. Bár szerintem annak akit szeretünk, nem öljük meg a családját. - rántja ki dühösen a kezét az enyémből és elsátál tőlem. - Akkor még nem is ismertelek. Akkor még nem volt közöttünk semmi. - dühösen csapom be a szekrényem ajtaját ami meg is adja magát és a földre esik, nagy csattanással. - Ezt hozod fel mentségednek? - kérdezi gúnyosan. - Mit vársz tőlem Elena? Boruljak a lábaid elé, a bocsánatodért könyörögve? - kérdezem komolyan és ha azt mondaná ennyi elég lenne neki, megtenném, esküszöm képes lennék a lábai előtt csúszni hogy újra az enyém legyen úgy ahogy régen. - Nincs semmi amit tehetnél azért hogy megbocsássak neked. - fordít nekem hátat de hallom hogy szipog, nem sok tartja hogy elsírja magát. - Elena. - ejtem ki a nevét lágyan. - Van fogalmad róla mit éreztem amikor megtudtam az igazságot? - kérdezi de még mindig háttal áll nekem. - Beleszerettem a családom gyilkosába, feleségül mentem hozzád. - a sírás ami eddig váratott magára most záporként tör rá. - Ha visszafordíthatnám az időt, esküszöm megtenném. - mondom őszintén. Mindig a hatalom megszerzése vezérelt és mindent meg is tettem érte, de most hogy a hatalom az enyém, úgy érzem nem ér semmit, ha Elena nem lehet az enyém. - De nem tudod. - könnyes szemekkel néz rám. - Szeretsz még? - kérdezem reménykedve, de közben gyerekesnek is érzem magam. Én a nagy Gianmarco Salvatore, a maffia vezetője behódoltam a szerelem előtt. - Igen. - bólint. - Szeretlek, őrülten szeretlek és közben gyűlöllek is. Megőrjít ez a kettősség Gian. - zokogva temeti arcát a tenyerébe. - Bűntudatom van, mert nem helyes amit irántad érzek. Azok után amit tettél nem. - mondja teljesen szét esve. - És mi van Alexel? - keményedik meg a hangom. - Ő jó ember. Szeret engem és soha nem bántana. - vonja meg a vállát de ezzel engem csak méginkább feldühít. - Én is szeretlek és soha nem bántanálak. - emelem meg a hangom. - Te már megtetted. - néz rám ismét és ezzel a földig rombol. - Akkor sem engedlek el. - jelentem ki határozottan. - Nem adom fel amíg vissza nem kaplak. - sétálok elé de ő elhúzódik. - Én pedig nem adom fel amíg meg nem szabadulok tőled. - mondja a szemembe. - Majd meglátjuk melyikünk jár sikerrel. - kerülöm ki őt és hagyom magára a szobában...