38. Rész: Is keeping me alive

 ~ Elena Avena Pedersoli ~ 

Az, hogy elveszítünk embereket, tulajdonképpen mindenki életének szerves része. Én első kézből tudom milyen az, amikor valaki olyan megy el, aki nagyon fontos, és közel áll hozzám, hiszen édesanyámat szinte gyerekként veszítettem el. Aztán apa és Tina is meghalt. De persze csak azért, mert így alakult az életünk, nem foghattam rá az egészre azt, hogy márpedig az én életem örökre meg van pecsételve és nem csak egyszer, hanem számos alkalommal megtörténik majd velem ez. Hogy át kell élnem valaki másnak is az elvesztését, valaki olyanét, aki közel áll hozzám. Sok embert veszítettem már el vagy így vagy úgy, és tudni hogy még mindig van olyan ember az életemben akiknek az elvesztése padlóra tenne, talán végleg, az megrémít. A szívemhez igazán közel már csak három ember áll. Alberto, Alex és Gian. Alberto áll az első helyen, ha ő nem lenne vagy történne vele valami szörnyű, abba én bele is halnék. Nekem ő a minden, a legjobb barátom, a lelkitársam, a részem. Ha őt elveszíteném az olyan lenne mintha egy testrészemtől fosztanának meg. Nem is akarok ilyesmire gondolni. De még akkor is ott van Alex és Gian. Alexel közel kerültünk egymáshoz a Miamaiban töltött idő alatt, szerelemről szó sincs, de szeretem őt. És itt van Gian, a férjem a szerelmem, a végzetem. Próbáltam elhitetni magammal hogy a bosszúvágyam miatt el tudnám viselni ha baja esne, de ez hazugság amit már én magam sem hiszek el. Nem hazudhatok, legalább saját magammal őszintének kell lennem. Szeretem Giant, ha baja esne az éppúgy fájna mintha Albertot veszíteném el. Persze ez nem változtat azon hogy Gian és köztem már nem lehet semmi, azért amit a családommal tett, viszont a halálát már nem kívánom. Felesleges azon törni a fejemet, hogy mi történhetett volna, vagy hogy ha tovább maradt volna titok előttem amit tett, akkor milyen részleteiben alakul másképp az életünk. Talán akkor sokkal rosszabb is lehetett volna. Mondjuk ha évek múlva derül ki, amikor már családunk van, ne adj Isten gyerekeink. Mihez kezdtem volna akkor?! Nem is akarok erre gondolni. - Mit akarsz enni? - kérdezi Alberto miközben a pult mögött már a hűtőt nyitja ki míg én helyet foglalok az egyik széken a pult másik felén. - Tényleg főzni akarsz nekem? - kérdezem halványan elmosolyodva. - Ha ez kell ahhoz hogy egyél végre valamit akkor igen. Mindennap főzök neked. - pillant rám a válla felett majd vissza fordul. - Ez esetben azt hiszem el leszek kényeztetve. - nevetek fel. - Azért ne hidd hogy olyan jól jártál. Nem vagyok egy konyha tündér. - nevet ő is és végre ismét érzek magamban egy kis életet. Alberto már most a fény felé vezet, a sötétségből amibe én taszítottam bele magam. - Majd segítek ha elakadnál. - kacsintok rá. - Baromi kedves vagy. - bólogat vigyorogva. - Bolognai spagettit kérek, az nem nehéz. - mondom ki végül hogy mit szeretnék enni. - Hát tényleg nem nehéz, csak azt sem tudom hogyan készül. - nevet fel ismét. - A google a barátod. - bíztatom. - Az a szerencséd hogy te is a barátom vagy, mert különben hagynálak éhen halni. - viccesen fenyegetőzik majd előveszi a mobilját és tényleg rákeres a receptre. - Annyira cuki vagy. - mosolyogva figyelem ahogy a talált recept alapján minden hozzávalót kipakol a pultra. - Nem hiszem el hogy ekkora mázlink van. - hajol be a hűtőbe. - Miért is? - kíváncsiskodok. - Darált hús. - mutat fel egy kis dobozt. - Én el nem mentem volna boltba most. - néz rám ismét. - Akkor lehetett volna vega bolognai. - vonom meg a vállam. - Persze, vega bolognai. Olasz vagy te egyáltalán? - kéri ki magának és ahogy hitetlenkedve mered rám, ismét nevetnem kell. - Olasz vegák is vannak. - jegyzem meg halkan. - De te nem vagy vega. - int le majd a hagymát kezdi el először aprítani. Csak pár másodperc telik el amikor látom hogy folynak a könnyei. - Ne sírj. - gúnyolódok vele játékosan. - Nem sírok. Ez a kurva hagyma az oka. - szipog de továbbra sem adja fel. - Hogy beszélsz te? - húzom tovább az idegeit. - Elena, ne idegesíts mert a medencében végzed. - fenyeget és én erre mosolyogva úgy teszek mintha behúznám a cipzárt a számon, de nem sokáig bírom hogy némán üljek ezért úgy döntök hogy egy olyan témát dobok be amiről mind a ketten szívesen beszélünk, és az Alberto barátnője. - Hogy van Blaise? - kérdezem kedvesen. - Jól. - vonja meg a vállát és már a zellert darabolja. - Bővebben? - nézek rá kérdőn. - Nagyon jól. - vigyorog rám. - Mit mondtál neki hogy hová mész? - érdeklődöm, hiszen a lány nem tud Alberto családjáról, így valószínüleg valami hazugságot kellett bevetnie hogy el tudjon jönni ide. - Az igazat, hogy egy barátnak szüksége van rám. - kapom meg a választ. - És nem érdekelte hogy ki az a barát? - faggatom tovább. - Blaise és köztem különleges kapcsolat van, bízunk egymásban és nem kell magyarázkodnunk egymásnak arról hogy mikor hová megyünk. - Alberto ahogy a barátnőjéről beszél, még az is különleges és ezek szerint az egész kapcsolatuk az. Kicsit irigylem is őt emiatt. Ugyanakkor jól is esik hallgatni őt, örülök hogy boldog és ez kicsit engem is jobb kedvre derít. Egy órán át beszélgetünk a lányról akiről rengeteg apró részletet megtudok és közben Alberto az étellel is elkészül. - Remélem hogy ízlik majd. - teszi elém a gondosan elkészített tányért. - Hmmm. - szagolgatom és elmosolyodok. - Az illata mennyei. - mondom őszintén és kezembe veszem a villám. Óvatosan kóstolom meg mert még forró. - Alberto ez isteni, nagyon finom. - tekerek egy újjab adag bolognai ragus tésztát a villámra. - Örülök hogy ízlik, egyél csak. - bíztat és ő is mer magának egy adagot a főztjéből. A közös, késői ebédünk jó hangulatban telik, rengeteget nevetek rajta és vele is. Alberto határozottan az az ember az életemben aki ha mellettem van, úgy érzem semmi baj nem történhet a világban. - Csak megjegyzem, a mosogatás rád vár. - kacsint rám miközben a tányért a mosogatóba teszi. - Biztos hogy nem. - tiltakozok azonnal. - Legalább a mosogatógépbe segíts bepakolni. - kiskutya szemekkel néz rám és ennek én már nem tudok ellenállni. - Jól van. - sóhajtok fel drámaian és eleget teszek a kérésének. - Végre valami hasznodat is veszem. - cukkol játékosan. - Ne szemétkedj velem. - csapom meg gyengén a kezemben tartott konyharuhával. - Add azt csak ide. - a konyhapult körül kezd el kergetni. Kívülről úgy nézhetünk ki mint két fogócskázó kis gyerek, de nem bánom. Albertoval a játék felszabadító és végre úgy érzem hogy ismét tele vagyok élettel. Ugyanakkor tartok tőle hogy ha ő visszamegy majd a saját életét élni, én ugyanolyan mélyre zuhanok majd vissza, ahonnan ma kiragadott.