~ Gianmarco Salvatore ~
Talán volt idő, amikor még én is szerettem volna megismerni az öcsémet, amikor még elég fiatal voltam, hogy azt higgyem, mi, ketten egyenlőek vagyunk. Egyenlőek a szüleink és a világ szemében, csak úgy, gyerekként. Ez azonban annyiszor megcáfolódott az évek alatt, hogy már egyáltalán nem próbáltam párhuzamot vonni közénk semmilyen téren. Gyerekkorunkban sosem emeltem kezet Albertora, és egy ideig apánk verbális illetve fizikai támadásaitól is védtem, aztán már sokkal több forgott kockán, mint amit érte hajlandó lettem volna kockára tenni, és ez azt hiszem, rányomta a bélyegét a kapcsolatunkra. Akkor, azon a ponton úgy döntöttem hogy Alberto csak az öcsém, akivel összeköt a vér, de ennyi, és nem több. Nem tudom már hány évesek voltunk akkor, én talán tizenkettő, ő pedig hat éves lehetett. Ő talán nem is emlékszik arra amikor alig lehetett három vagy négy éves és az udvaron játszott, míg én az egyik napozó ágyon fekve már akkor azon gondolkodtam hogyan tudnék apánk kedvében járni. Csak a víz csobbanása zökkentett ki a gondolataimból, ahogy az öcsém a medencében az életéért küzdött, senki nem törődött vele, senki nem vigyázott rá. Őrizet nélkül hagyták a medence mellett játszani, ha én akkor nem vagyok ott, és nem mentem ki, talán most nem lenne itt, talán akkor ott elveszítettem volna az öcsémet. De beugrottam érte és kihúztam a vízből. Soha nem felejtem el a tekintetét ahogy akkor rám nézett, aztán sírva fakadt és olyan erősen csimpaszkodott a nyakamba hogy azt hittem soha nem enged el. Egy ártatlan kisfiú volt, akinek egyetlen bűne az volt hogy apánk nem szívlelte őt. Annyira vak voltam, annyira hittem apánk döntéseiben és szavaiban hogy képes voltam megfeledkezni arról hogy mi a fontos, elfelejtettem azt a szeretetet amit akkor éreztünk Albertoval egymás iránt amikor a medence szélén ülve, vígasztaltam őt. Apánk bűne az is hogy utána nem tudtam, képtelen voltam jó testvére lenni. Mert csak az hajtott előre hogy apámnak megfeleljek ebben is. Megszámolni sem tudom hányszor bántottam Albertot, mennyi meggondolatlan szó hagyta el a szám, hányszor löktem őt földre, vagy éppen ütöttem meg. Elég ha csak visszagondolok az eljegyzési partyra ami nem is olyan régen volt. Kegyetlen voltam hozzá, lenéző és szigorú. Gyűlöltem, fájdalmat okoztam neki és ezeket a bűneimet még magamnak sem tudom megbocsájtani, így elképzelésem sincs arról hogy Alberto hogy tud most mellettem lenni, támogatni és bíztatni. Tudom hogy Elena miatt is teszi, de a szavai és a tettei azt sugalják hogy többről van itt szó. Testvérként tekint rám, egy bátyra aki talán utoljára akkor érdemelte meg az öccse jóságát amikor annak a medencének a szélén ültünk gyerekként. Korábban soha nem volt bűntudatom, mostanában viszont minden rég elkövetett hibám egymás után tör a felszínre. Amióta megöltem az apámat csak egy dolog lebeg a szemeim előtt és az a családom, Elena, anya és igen...Alberto. Azt akarom hogy nekik jó legyen, hogy ők hárman biztonságban legyenek, mindegy mibe kerül. Értem nem kár, én nem érek semmit, csak ők a fontosak és mindent meg fogok tenni azért hogy olyan életet élhessenek amilyet megérdemelnek. Még mindig a pavilonban ülve nézek az öcsém távolodó alakja után, már a hátsó ajtónál tart ami elég távol van innen, amikor motoszkálást hallok a hátsó kerítés mellett ültetett bokrok közül, így arra felé fordítom a fejem. - Ki az? - szólok oda de nem jön válasz. - Bújj elő akárki is vagy. - szólítom fel a sötét alakot aki sunyin próbál elbújni előlem. - Mondtam neked hogy eljövök érte. - Alex lép ki a növények takarásából és fegyvert fog rám. - Gondolhattam volna hogy te vagy csak olyan gyáva, sunyi szar alak hogy lesből támadj. - köpöm felé a szavakat. - Hol van Elena? - kérdezi feszülten. - Semmi közöd hozzá. - felelem és elindulok felé, de ő kibiztosítja a fegyverét, ezzel megállásra kényszerít. - Térdelj le. - erős hangon utasít de nem mozdulok. - Mi a francnak? Nem mindegy hogy állok vagy térdelek amikor belém ereszted a golyót? - kérdezem gúnyosan. Látszik az arcán hogy fél és ideges, de meghúzza a ravaszt, ám a golyó mellettem halad el. - Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen balfasz? - nevetem ki gúnyosan. - A következő majd talál, ne aggódj. - szól vissza indulatosan. - Ugye tisztában vagy azzal hogy ez a célt nem ért lövésed csak arra volt jó hogy felverje a ház lakóit? - kérdezem komolyan. - Másodperceid vannak míg az embereim ide érnek. - teszem hozzá fenyegetően de ahogy a ház felé pillantok csak két embert látok felénk rohanni és az Alberto, illetve Elena. - Az embereid nem jönnek. Stefano és Lorenzo családja és emberei mögöttem állnak, minden embered akik még kitartottak melletted már nem élnek, és rövidesen te is követed őket. - vigyorog önelégülten. Nem tudom tagadni és nem is akarom hogy mennyire feldühít a tudat hogy az embereim ezek szerint hű barátom Leo is ennek a mocsoknak az áldozata lett. - Ezért megfizetsz. - sziszegem a szavakat. - Alex engedd el. - hallom meg Elena kifáradt hangját és mögötte az öcsém áll, hátra tett kezekkel ami nekem gyanús de nem tudok ezzel foglalkozni mert Alex a fegyverét a homlokomnak nyomja. - Innen már nem tévesztem el. - utal az előbbi lövésére. - Alex. - kiált fel Elena. - Visszajöttem érted Elena ahogy ígértem. Szabad vagy. Elmehetünk. - Alex a feleségemhez beszél és nekem kurvára nem tetszik amiket mond, de mivel a fegyvere csöve a homlokomon pihen, nem tehetek semmit. - Szeretem őt Alex. Nem megyek veled. Kérlek menj el. - Elena sírva könyörög az életemre törő féregnek. - Nem lehetsz ennyire osotoba. Hiszen tudod mit tett a családoddal. - Alex hitetlenkedve néz Elenára. - Nem érdekel hogy mit tett. - Elena közeledni próbál felénk de szerencsére Alberto egyik kezét köré fonja és megállítja őt. Hálás vagyok az öcsémnek hogy óvja a feleségem. Újabb ok amiért rá kell döbbennem hogy elbuktam mint testvér, hiszen Alberto nem ellenség ahogy azt apánk évekig próbálta belém nevelni, hanem egy testvér aki kitart minden körülmények között. Sokszor neveztem őt gyávának, de most bátrabbnak látom őt mint bárki mást korábban. - Akkor is megölöm és egy nap majd hálás leszel érte. - Alex hirtelen belém rúg és én elterülök a földön. Nem erős az ütése, csaképpen a még pár napos lövés okozta sebemet találja el. Üvölteni tudnék a fájdalomtól de nem teszem, azonban a fehér ingem már most átvérzett. - Hogy rohadnál meg. - sziszegem miközben felnézek Alexre, Elena sírva sikítja a nevem és kiszakítja magát Alberto kezei közül. Pillanatok alatt terem mellettem és ezzel Alex fegyvere és közém kerül. - Menj innen Elena, ez a balfasz lőni sem tud. Nem akarom hogy téged találjon el. - szinte könyörgök neki, de nem mozdul. - Elena menj onnan. - Alex üvölt rá de még csak meg sem rezzen. Elena egész testével ölel át engem és próbál megvédeni. - Tedd le a fegyvert vagy te leszel az aki ma golyót kap. - Alberto szavaira mind a hárman rá kapjuk a tekintetünket és most látom meg a fegyvert a kezében amit eddig a háta mögött dugdosott. - Vagy te leszel az első aztán a bátyád. - Alex ezúttal az öcsémre fogja a saját fegyverét és most először ma este félek. Amíg rólam volt szó leszartam mit tesz ez a vadbarom, de most az öcsémre tartja a fegyvert és ez megrémít, tudva hogy Alberto soha a büdös életben nem lőtt még, így esélye sincs. - Elena, bármi történik is most. Szeretlek. - suttogom szerelmem fülébe aki rémülten néz rám miközben én lassan felállok. - Hagyd az öcsémet. - utasítom Alexet. - Akkor tegye le a fegyvert. - Alex alkudozik és én Albertora nézek. - Tedd le. - kérem lágyan. - Nem. Akkor megöl téged. Azt nem hagyom. - csóválja a fejét. - Így is úgy is meghaltok te szerencsétlen. - Alex megindul Alberto felé és kibiztosítja ismét a fegyverét. Tudom hogy mire készül, és tudom hogy tennem kell valamit. Kihasználva hogy a figyelme Albertora irányul, teljes erőmből futok neki és lököm Alexet a földre. Persze nem hagyja magát könnyen és dulakodni kezdünk. Először ő van fölöttem majd én és így tovább. Hallom Elena kétségbeesett hagját ahogy azért könyörög hogy hagyjuk abba de Alex csillapíthatatlan. Próbálom tőle elvenni a kettőnk között tartott fegyverét de az hirtelen elsül és én nem tudom melyikünk az aki a golyót kapta. Nem érzek semmit, de Alex sem mozdul. Elena zokog és ahogy lenézek Alex és magam közé látom a töménytelen vért, de nem tudom melyikünktől származik. Az én korábbi sérülésem fájdalma talán tompítja a mostanit?! Teszem fel magamban a kérdést de aztán az Alex száján kibyuggyanó vér választ ad mindenre. Ő kapta a golyót és levegőért kapkod. - Elena. - utolsó erejével még az én feleségem nevét rebegi majd a légzése leáll és a szemei fent akadnak. Borzalmas látvány, pedig már számtalan embert láttam meghalni. Elena sokkos állapotban borul Alberto nyakába aki ledobja a kezében tartott fegyvert és inkább Elenát öleli át. - Vidd be a házba. - kérem az öcsémet és ő így is tesz. Nekem még kell egy kis idő és ki kell találnom hogyan tovább...
